Ismerlek?

"Nem találkoztunk már valahol?

Kérdőn felvontam a szemöldököm.

Olyan ismerős vagy."

Amikor megérkeztem Peruba, az ottani anyuka a második reggelinél már azt mondta, hogy teljesen a legidősebb lányára emlékeztetem. (Ő Amerikában él.) A vonásaim, a mozgásaim, a mosolyom.

Mosolyogtam. Mit lehet erre mondani?

Aztán a továbblépés kapcsán felvettem a kapcsolatot egy chilei párral. A skype-os interjú után még aznap éjjel kaptam tőlük egy emailt, hogy ugyan hezitáltak egy orosz lány és közöttem, de engem választottak, mert pont olyan vagyok, mint az egyik legjobb barátjuk. 

Itt már elgondolkoztam. 

Nincsen egy túl különleges arcom, de azért ennyire nem lehetek átlagos. 

Aznap este nem tudtam elaludni. Túl izgatott voltam, a felkínált lehetőségtől, és a hasonmásos gondolat sem hagyott nyugodni. 

Itt nem a külsőségekről van szó. Nem lehet, hogy arról szóljon. 

Kitakaróztam. Aztán felültem. Már hányingerem volt. 

Mi történik velem?

Kellett egy hét, de megtaláltam a választ. Ott volt az orrom előtt. Bennem. 

Én voltam az.

A személyiségem.

A néha már szinte ijesztően nyílt, közvetlenségem. Hogy olyan természetességgel tudok tulajdonképpen vadidegen emberekkel beszélgetni, mintha évek óta ismernénk egymást. A mosolyom. Az a mosoly, ami hatalmas, bármikor felvillantható, de mégsem hat fogpasztareklámszerűnek. 

Erre ismernek rá az emberek. 

Arra a jó érzésre, amit azoktól kapunk, akiket szeretünk. Akik közel állnak a szívünkhöz. Akikben megbízunk.
Ez az, amihez tudunk kapcsolódni.

Semmi köze a külsőmhöz. 

Erről többek között magam is meggyőződhettem, amikor értetlenül álltam a nappali faláról komolyan lenéző fiatal amerikai lány fényképe előtt.

Semmi. Az égvilágon semmi.