Ragacsos csokis céklás vegán muffin céklás mascarponekrémmel

Kétlakiságban bőven van tapasztalatom.
Régen magam választottam, most már járulékos veszteség. Nem szeretem.
Persze, jópofa, hogy mindenhol van hova hazamenned. Mindig is sajnáltam azokat a barátaimat, akiknek az esti találkozások alkalmával vagy folyton az órájuk kellett lesni, hogy vajon elérik-e az utolsó buszt, vagy előrelátóan bekéredzkedtek valakihez éjszakára. Két, illetve többlakin ilyennel sohasem kell szembesülni. Vagy ha kell is, még mindig van lehetőség válogatni, hogy hova egyszerűbb eljutni.
Meg nyilván az sem elhanyagolható, hogy így sokkal színesebb az életed. Lássuk be: 2 otthon=2 élet, akárhogy is szorozzuk. Más környezet, más emberek, más programok. Ha megunod az egyiket, elég csak egyszerűen hazamenned. Másik haza.
Belekeveredtetek?
Én akkor döbbentem rá, hogy kívülről kissé kaotikusnak tűnhet sokszor amiket beszélek, mikor megláttam leírva. Hogy "nem, nem, most még itthon vagyok, de 2 nap múlva megyek haza, akkor tudunk találkozni". Vagy a kedvencem, amikor pakolásnál hangosan gondolkodom: " jó, ezt topot hazaviszem, már úgy sincsen rá szükségem, de hú, remélem nem fogom elfelejteni hazahozni helyette a másikat". Káosz a köbön.
De az én káoszom. Én meg értem. És ez a lényeg.

Pár hete az egyik tanárunk (aki amúgy pszichológus, és nem mellesleg az lenne a feladata, hogy közelebbről megismertessen minket egymással és önmagunkkal, ehelyett azonban előszeretettel munkálkodik azon, hogy feltárja a csoportban uralkodó hatalmi viszonyokat) azt a feladatot adta nekünk, hogy egy kis békés vita eszmefuttatás keretében győzzük meg a párunkat az esernyő, illetve az esőkabát előnyeiről.
A kétlakiságról pozitívan nyilatkozni -  pont ugyanolyan érzés, mint amikor esernyőpártiként az esőkabátot kapod.

Itt az érettségi (szerencsére nem nekem), a vizsgaidőszak (ez viszont már igen, bár előtte még lesz 2 Zh hetem is, amiken olyan szinten túl vagyok terhelve, hogy a tényeges vizsgaidőszak nyaralásnak fog tűnni): a napok egyre csak sűrűsödnek.
Időbeosztásban sohasem voltam jó. Pedig igyekszem. Mindennap annyira szépen megtervezem, hogy meddig kell eljutnom egy-egy tantárgyban, hogy öröm nézni. A legszigorúbb menedzser is megirigyelné a precizitásomat, amivel hetekkel előre kiszámítom, hogy ha napi x oldalt megtanulok, még egyszer pluszban az egészet is marad időm átnézni. A szándék komolyságát jelezve gondosan végigcetlizem az összes határoldalt, amik aztán sajnos napról-napra csak egyre hátrébb kerülnek, egészen addig, míg meg nem ijedek, hogy "úristenhátígynemfogombefejezni", és "átbootolom" az egészet.
Szokták mondani: az ördög a részletekben rejlik. Hogy eltelik az a nap, el bizony, de mivel is pontosan?! Hogy tanulok, tanulok, de közben 3 percenként elkezdek valami sokkal izgalmasabbat csinálni, és csak jó fél óra után kapok észbe, hogy hű de elment az idő. Nem túl hatékony. Sőt. A lehető legidőrablóbb. Hiszen ha csinálnék egy egyszerű mérlegelést a nap végén, kijönne a szomorú igazság: tulajdonképpen semmit sem csináltam. (Kicsit úgy vagyok vele, hogy ha nem tanulok, legalább hadd érezzem magam jól, de lehet úgy "szórakozni", hogy közben egyre injább tornyolsulnak a fejed felett a tennivalók?! Na nem mintha ebben a felállásban előrébb lennék; se szórakozás, se móka.)

Tudom, tudom, nem jó. De hát annyi mindenről tudjuk, hogy rossz, és mégis: ugyanúgy csináljuk!!! Miért olyan nehéz változtatni? Talán nem vagyunk elég motiváltak? Vagy a módszer rossz? Esete válogatja.
Én mindenesetre igyekszem.
Sajnos a legproblémásabb kérdésre (még) nem tudom a választ, de azt örömmel elmondhatom, hogy a tanulásos ügyletre sikerült megtalálnom a megoldást! Szeretem Via blogját, jókat szoktam mosolyogni a cikkein, a hétfői inspirációk pedig különösen nagy kedvenceim, onnan szoktam idézetet keresni.
Az időzítős módszer már többször szerepelt az írásaiban, de én csak most jutottam el odáig, hogy ki is próbáljam. Előbb kellett volna, mert nagyon hatásos. A titok annyi, hogy találjuk meg a megfelelő munka-pihenés párosítást. Nálam ez a 30-5 kombináció.
30 perc tanulás, 5 perc szünet.
Eleinte mindig meglepődtem, hogy milyen hamar letelt a 25 perc, át is állítottam 30-ra, elvégre 5 perc is idő! Az 5 perc pihenés pedig szintén elképesztő gyorsasággal eltelik, szinte fel sem ocsúdtam, és már ülhetek is vissza a könyveim mellé. :)
Egy apró jótanács:ha úgy érezzük, hogy egyre töbször elkalandozunk, nem tudunk koncentrálni, iktassunk be egy nagyobb szünetet, hogy ténylegesen felfrissüljünk. Igyunk egy kávét, menjünk el sétálni/futni, süssünk valamit. De higyjétek el, egy nem túl meleg vizes fürdő is igen ébresztő hatású lehet.

vegán céklás csokis muffin rózsaszín mascarponekrémmel
  recept a minimalist baker-től

- Ha ettetek már ragacsos, csokis tésztát... na ez az. A cékla a titok, már ha még nevezhető titoknak, mert úgy vettem észre, hogy a közelmúltban már szinte mindenki felfedezte a különböző zöldségek és gyümölcsök tészták állagára gyakorolt áldásos hatásait - a zsiradék töredékével. Már szinte az egészség határán mozog. :)  -


2 kisebb cékla alufóliában puhára sütve
1/2 érett, puha banán 
fél citrom leve
1 csésze zabtej
1 teáskanál almaecet
1/4 csésze nyírfacukor
1 evőkanál méz
1/4 csésze kókuszolaj
1/2 csésze barnariszliszt
1/2 csésze tk. liszt
1/4 csésze kakaópor
1 teáskanál szódabikarbóna
1/2 teáskanál sütőpor

Első lépésként készítsük el a céklapürét. 
Ehhez hámozzuk le a céklát (az a jó, ha csak le kell húzkodnunk a héját, mert akkor kellően átsütöttük), majd turmixoljuk teljesen simára a banánnal és a citromlével.
A tésztához tegyük egy tálba a langyosra melegített tejet, almaecetet, az olvasztott kókuszolajat és a céklapürét, majd keverjük addig, míg kissé habos nem lesz.
A száraz hozzávalókkal egy másik tálban hasonlóképpen járjunk el.
Melegítsük elő a sütőt 175 fokra.
Béleljünk ki 9 muffinpapírral egy normál méretű muffintepsit. Keverjük simára a nedves és száraz hozzávalókat, osszuk el egyenletesen, majd tegyük be sülni, nagyjából 25 percre. Tovább ne nagyon süssük (persze azért nyers se maradjon), mert akkor elveszíti az az isteni brownieszerű állagát...



10 dkg mascarpone
2-3 evőkanál céklapüré
2 teáskanál vaníliapor/ fél rúd vanília
1 evőkanál méz

Keverjük össze a hozzávalókat, majd kenjük a már kihűlt muffinok tetejére.

Anya-lánya hétvége mentával és pisztáciával bolondítva

"Én képtelen lennék ebben a sok szabályban élni." - mondta anya fejcsóválva, miután rámutattam, hogy ha lehet, máskor a fogantyújánál nyissa ki a hűtőt, mert így ottmarad az ujjlenyomata a fényes felületen.
Megvontam a vállam.
Én szeretem. Jó, nem állítom, hogy eleinte nem volt furcsa, sőt, lázadtam is ellene, de aztán megszoktam. És mint ahogyan azt illik, idővel megszerettem és a magamévá tettem.
"Palinál tanultam meg, hogy nem kell mindig mindennek tökéletesen a helyén lennie, és hogy néha le kell magunkat engedni."
Ízlések és pofonok.
Én szeretem ha pöccre rendben van körülöttem minden, de ez nem azt jelenti, hogy ne tudnám magam elengedni. Csak nem ebben. (Bár való igaz, hogy másban sem egyszerűen. Sőt. Lehet, hogy ott sem, csak azt hiszem.) Persze én is emberből vagyok. Nekem sincsen mindig időm (és kedvem) mondjuk újrahajtogatni azt a töméntelen mennyiségű ruhát, amit a reggeli rohanásban magamra rántok, ha elkap az idegbaj, hogy "istenemmilyenhülyénállrajtammindenhogylehethogyamúltkormégteljesenjóvolt". Nekem is van egy külön erre a célra fenntartott fiókom, ahova ebben az esetben szépen bevágom az egészet, aztán ha úgy érzem eljött az ideje, szépen kiürítem. Addig meg onnan öltözködök.
A konyhára ellenben nagyon érzékeny vagyok, ott nem ismerek kegyelmet. Kényszeresen söpörgetem a még nem látható morzsákat is a konyhapultról (a fekete munkalap hátránya), törlöm szárazra a mosogatót hogy ne vízkövesedjen, vagy rakom el a szárítóról az edényeket, valahányszor csak arra járok. És mivel nálunk a nappali és konyha egyben van, ez igen gyakran megesik. Úgy naponta átlagosan ötvenszer.

Jó, lehet, hogy mégsem tudom elengedni magam.

Aztán ott van az Igazi kérdése. Hogy ki a Nagy Ő.
Vajon mindenkinek egy van az életében? Egy társ aki hozzá van rendelve? És ha éppen rosszkor, rossz helyen találkozunk azzal a valakivel? Akkor annyi volt? Elvesztettük a boldogságot?
Az a kép villan elém, amikor az Á-val való szakításunk másnapján kisírt szemekkel ülök a felvonóban egy barátom apukájával, aki azt mondja, hogy mennyivel másabb lett volna, ha évekkel később találkozunk. Amikor már Á. érettebb.
Sokszor eszembe jut mostanában. Igen. Minden más lenne. Én is, ő is, az egész életünk. De ezt már sohasem tudjuk meg.
Ő lett volna az igazim? És ha igen, akkor mi elvesztettük egymást?
Vagy véletlenek nincsenek? Ez is csak egy sikertelen próbálkozás az elkövetkezendő sok közül?

Puffin-féle túróruditorta apanévnapra

Vannak elképzeléseim az ideális férfiról. Legyen nyitott, lelkesedjen az életmódom, ételeim iránt, és egyébként is. Figyeljen rám.
A vicc az, hogy Vince, az egyik előző "tulajdonképpenapasim", pontosan ilyen volt. Rajongott a furcsa ízlésemért, az ízekért, amiket főztem. Maximálisan figyelembe vette a megrögzött egészségtudatosságomat, már a 2. alkalommal úgy fogadott, hogy van a közelükben egy cukormentes cukrászda, és hogy oda egyszer mindenképpen el fog vinni. Hogy megfigyelte, miket szoktam kérdezni az étteremben, és a következő hasonló szituációban már azzal kezdte, hogy ő érdeklődött, hogy tartalmaz-e ezt vagy azt az étel.
És mégse kellett.
Mert nem volt meg benne az a bizonyos valami, amibe bele tudtam volna szeretni. Amire ha csak rágondolok mosolyognom kell, és ami miatt akárhányszor csak meglátom, pillangók kezdenek rajzani a hasamban. Szeretem a mosolyát, ha meg tud nevettetni, és nem utolsó sorban: meglepni. Érezzem, hogy kettőnk közül ő a férfi, tudjak rá felnézni, de ugyanígy ő is tiszteljen engem, mint embert, mint nőt.

Na, egy ilyen valakit keresek.

mentás fetás sült céklasaláta pisztáciával
   recept a la buena vida-ról

 - Bevallom őszintén, néha fogom a fejem azon receptek láttán, amik néha kikerülnek. Nem azt mondom, hogy primitívek, de... legyen már bennünk egy kis önkritika. Ez az egyik véglet. A másik meg az, amikor elolvasok egyet-egyet, majd legyintve becsukom, hogy ó, ilyent én is ki tudnék találni, utána egy héttel pedig vadul keresgélek az előzményekben, hogy hogyan is volt pontosan. 
Igen-igen, én is emberből vagyok. De legalább szorult belém önkritika.
És az is igaz, hogy ezt a receptet azonnal könyvjelzőztem. Hosszú órákon át sült cékla, ropogós pisztácia, lágyan morzsolódó feta egy nag adag fogkrémízzel társítva (alias menta): ilyen alkotóelemekből már rossz dolog nem sülhet ki. Nem is sült. -

 

4 apróbb héjában sütött cékla
3 ág friss menta
3-4 dkg feta
1 maroknyi pörkölt natúr pisztácia
mokkáskanálnyi fahéj
kevés zöldbors
löttyintésnyi tökmagolaj (opcionális)

A céklát meghámozzuk, majd kisebb kockákra vágjuk.
Locsoljuk rá az olajat, morzsoljukrá  a fetát, szórjuk meg a durvára vágott pisztáciával és a darabokra tépett mentalevelekkel, ízesítsük a fahéjjal, borssal, illetve ha valakinek a feta nem elég sós, egy picike sóval is.

Magos pirított feketekenyérrel igen kiváló vacsora.