2014. augusztus 28.

szedres nektarinos crumble / blackberry nectarin crumble

A crumble készítésével - mint technika - mindig is nagyon szimpatizáltam. Ropogós zabpelyhes morzsa, aranyra pirult magok, alatta sziruposra sült mézédes gyümölcs... Jól hangzik, nem?
Sajnos a végeredmény ehhez képest általában egészen más képet mutat: a zabpelyhes tészta túlságosan megég, a gyümölcs kemény marad, és úgy általában - nem úgy néz ki, ahogyan kéne.

Mostanáig.

Nem tudom, hogy mi történt.
Talán a több tucatnyi átböngészett recept, a próbálkozások közben észrevétlenül rámragadt tapasztalat, de az is lehet, hogy a sorsnak ennyi idő után egyszerűen csak megesett rajtam a szíve.
Sikerült.
Olyan isteni finom édességet sikerült alkotnom, hogy még magam is meglepődtem. Mert ez pont olyan volt. Olyan, amilyennek lennie kellett, és olyan, amilyennek megálmodtam. Minimálédesség a lehető legegészségesebb kivitelben, pillanatok alatt.

Hát kívánhatunk ennél többet? 

-----------------------

I was always dreaming about making a crumble. A REAL crumble.
Where crunchy crumble with golden rolled oats and roasted nuts meets with lots of supersweet, juicy bubbling fruits... Sounds good, doesn't it?
Unfortunately in the reality final products showing an absolutely different way: the top of the crispy dough is burnt, fruits are hard and half baked - in general: it looks really different than I think it should have to be.

Till right now.

I really don't know what's happened.
It can be the dozens of browsed recipes, the experiences which sticked to me unawares in the course of trying, or may it be after a long time Destiny took a pity on me.
It successed. I made perfect crumble.

It was so delicious I was wondering as well.
The same I was dreaming about. Golden, crunchy, juicy. 
Something really simple in no time - as healthy as it just can be.


Can we wish anything more?

Hozzávalók:
1 csésze aprószemű zabpehely
1 csésze nagyobb szemű kókuszreszelék (de nem chips!)
4 dkg vaj
100 g natúr joghurt (3,5 %)
2 nagy evőkanál méz
csipetnyi só
1,5 csésze szeder
3 óriási nektarin (az érett jobb)


Egy nagy tálban keverjük össze a zabpelyhet, kókuszreszeléket és sót, majd gyorsan morzsoljuk el benne a kokckákra vágott hideg vajat. Ne nagyon húzzuk az időt, az a jó, ha minél kevésbé olvad fel. Ezután adjuk hozzá a mézet és a joghurtot is, és egy villa segítségével dolgozzuk össze.
A gyümölcsös részhez mossuk meg és vágjuk vékony szeletekre a nektarint. Keverjük össze a szederrel, kanalazzuk egy tűzálló tálba, osszuk el a tetején egyenletesen a kókuszos tésztát, majd fedjük le alufóliával.
180 fokos sütőben süssük nagyjából 35-40 percig, míg a gyümölcsös rész levesre nem sül, a teteje pedig szép barnás foltokat kap.




Ingredients:

1 c small kernel rolled oats
1 c desiccated coconut 
dkg cold butter
100 g simple yoghurt (the heavier is better)
2 big tbsp honey
pinch of salt
2 c blackberry
3 giant hard nectarines

In a big bowl whisk the rolled oats, desiccated coconuts and salt. Add the cold butter then crumble really quick with you fingers. Stir honey and yoghurt then mix the dough with a fork. Try not to overmix it.
For the fruity filling wash nectarines then cut them thin slices. Combine with the blackberries and pour into a baking dish. Scatter over filling with the coconutty batter then cover with tinfoil.
Preheat oven to 180 C. 
Bake it for 40 minutes or until the filling goes bubbly and juicy and the top is golden and crispy.

2014. augusztus 21.

több szálon függ

Egy picit elhallgattam mostanság, de... nem tudok írni.
Rengeteg minden kavarog bennem, és nem állnak össze mondatokká. Mintha az engem érő hatások képtelenek lennének távozni a testemből. Bennem maradnak, és nem találják a helyüket.
Pusztítanak.

Érzem a nyár végét. Visszavonhatatlanul.
Ahogyan az eddig látszólag olajozottan működő életem szép lassan atomjaira hullik. Hogy a gondtalanság helyét elfoglalja a bizonytalanság.

A bizonytalanság, hogy hogyan is van tovább.

Úgy jöttem vissza márciusban, hogy folytatom az egyetemet. Szépen visszamegyek, és minden halad tovább a megszokott kerékvágásban. Onnan, ahol abbahagytam.

Úgy éreztem, hogy újra tudom majd csinálni.
Mint régen.
Hogy majd szépen tanulok, és néhány év múlva kézbe vehetem a diplomámat.
Mint mindenki.

Mint minden normális ember, aki szeretne valamit kezdeni az életével.
Ebben a boldog tudatban teltek a napjaim, mígnem eljött az augusztus. A fejemben felépített ideális kép ijesztő gyorsasággal kezdett el torzulni.
A magabiztosságom elszállt.
Látom az évfolyamtársaim konyhai gyakorlatokon készült fényképeit, ahol hófehér ruhákban feszítenek, a hajukat hálóval eltakarva…
Sírhatnékom támad.

Ide tartok?

Nem látom magamat, mint dietetikust. Mint táplálkozással foglalkozó szakembert.
Nem is leszek az. Sohasem.
Az életem, 14 éves korom óta ekörül forog. Hogy mit, mikor, hogyan, eszek, ettem, vagy fogok enni. A nap 24 órájában.

Siralmas.
Igen, most már én is belátom.
Szeretnék minél messzebb kerülni.
Távol az egészségteleneatej, vajategyünkvagymargarint, milyentünetetokozagluténfogyasztás, ősellenségünkacukor értekezésektől. A folyamatos lelkiismertefurdalástól, a saját gondolataimtól.
Megijeszt.
Amikor rájövök, hogy már nem ételekben gondolkodom, hanem tápanyagokban. Amikor a a pékségben állva szénhidrátot keresek. Amikor egy joghurtot kibontva az jut eszembe, hogy jézusom, már megint fehérjét eszem.
Sikítanék.
Eldobnék mindent, és körbe-körbe rohangászva, önmagamból kifordulva tépném a hajam.
Itt már nem a helyzet magaslatán maradás, hanem az ép eszem megőrzése a kérdés.

Nem mondom, hogy a boldog tudatlanságra vágyom. Bár hiába is tenném, azt már nagyon régen elvesztettem.
Egészséges egyensúly.
Odafigyelve a testünk jelzéseire, tudatosan fogyasztani, vigyázni a környezetre. Haladni a kor szellemiségével, de nem függeni tőle. Tudni elhatárolódni.

Ezt szeretném.

Viszont nem vagyok róla meggyőződve, hogy az erről való még részletesebb ismeretek elősegítenék mindezt.
Illetve nem tudom.
Teljes bizonytalanságban vagyok. A legteljesebben.
Mert itt már nem csak a diplomáról van szó. Sőt.
Kezdem azt érezni, hogy ez már sokkal inkább az örökös nyughatatlanságom. Hogy - mondjuk ki kendőzetlenül - még most nem akaródzik visszaülnöm az iskolapadba.
Izgalomra vágyom.
Amikor előadtam a gondolatmenetemet anyának, egyből megkaptam az aranyifjú jelzőt, amit én kicsit erősnek érzek, de könnyen lehet, hogy tévedek. Ez a "kis" ötlet, olyan hatással van rám, mint a legdurvább drog. Már nem vagyok biztos benne, hogy a józan eszemen nem kerekedett-e régen felül.



Szóval, fogalmam sincs mit csináljak.
Hál’ istennek még van egy hetem eldönteni.

2014. augusztus 6.

it's a beautiful day

It’s a beautiful day...” - szólt a zene teljes hangerővel a fülembe.
Felnéztem az égre. 
A lemenő nap sugarai szinte simogatták az arcom, a rózsaszínre festett felhők tökéletességét csak repülőgépek fehér csíkjai törték meg.
Behunytam a szemem, a szám szinte automatikusan mosolyra húzódott. 
Igen. Ez valóban egy gyönyörű nap.

Nem számított a nappaliban eltört, hatalmas, olajjal teli üveg.
A pénz kérő jólszituált nő belémvésődött tekintete.

Nem számított semmi.
Ott és akkor egyszerűen volt. 

A boldogsághoz… igazából egészen kevés kell. 
Tulajdonképpen nem kell mást tenni, mint elengedni a kényszereinket, és megélni az adott pillanatot. Arra koncentrálni ami jó. Változtatni azon, ami nem. Megtanulni, hogy hiába próbálja elhitetni a társadalom, nem visz előre, ha mindig mindenben benne vagyunk. Ha nem tudjuk anélkül megenni a reggelinket, hogy az ismerőseink frissítéseit bújnánk. Ha az együttlét kimerül abban, hogy egymás mellett nyomkodjuk a telefonunkat.


Nem lehetünk egyszerre mindenhol. 
Pont a lényeg fog elveszni.



És ha őszintén megnézzük: tulajdonképpen nem leszünk sehol.
Ezért szeretek Velencén lenni. Nincsen internet, így az efféle programok alapból kiesnek a lehetőségek közül. Illetve régen még volt egy öreg tévé a hálószobában, de a minősége mára az élvezhetetlenről a nézhetetlenre esett vissza.

Úgyhogy maradnak az újságok.
A jó öreg papíralapú főzősmagazinok, a lejárt receptesnaptárak, a kiselejtezett szakácskönyvek.
És a csend.
Amikor a frissen főzött kávéval a kezemben odaülök a hatalmas régi faasztalunkhoz, és bárminemű digitális segítség nélkül elfogyasztom a reggelimet. Kár, hogy ez otthon sosem sikerül.


A jelenlegi sláger a zabkása.
Több embertől is hallottam, hogy náluk leginkább a tél/hideg kombináció csalogatja elő az ilyen "meleg reggeliket", nálam egyértelműen a nyár szerves velejárója. Hamar elkészül, rengeteg isteni gyümölcsöt meg lehet hozzá enni, és még melegben sem terheli le a gyomrom.
Ez a mostani már sokadszorra készült, mert a barack és a kókusz hihetetlenül jól mennek egymáshoz, és a gyümölcs megpirítása igazán izgalmassá teszi az ízeit.



Kókuszos zabkása sült nektarinnal
 1/3 csésze zabpehely
2 evőkanál kókusz
1/2 csésze kókusztej
1/2 csésze víz
1 csapott teáskanál vaníliapor
pici fahéj
csipetnyi só
1 nagy, keményebb nektarin
olívaolaj

A zabpelyhet és a kókuszreszeléket pirítsuk meg egy száraz lábosban, majd öntsük fel a folyadékkal, fűszerezzük, és főzzük sűrűre.
A nektarint mossuk meg, vágjuk vékony szeletekre, majd egy pici olívaolajon süssük kérgesre az oldalát, és halmozzuk a kására.
Véleményem szerint igen illik hozzá egy kis maréknyi kesudió, és némi durvára őrölt lenmaghús.

2014. július 31.

az egyáltalán nem réteges scone


Nem szeretem a kategorizálást, de a lelkem egy részének szüksége van rá.
Látnom kell az átléphető határokat, a mozgást korlátozó kereteket. Szabályokat, amiket be lehet tartani, elveket, amikhez lehet alkamazkodni.

Ellentmondás az egész.
Frusztrál, hogy meg van kötve a kezem, de a saját ujjaimmal húzom szorosra a csomót.
Egy újabb dolog, amin dolgozhatok.


Az itteni létemmel is voltak kétségeim.
Kezdve azzal, hogy egyáltalán milyen kategóriájú blogot is írok, milyen arányban "szabad" tartani a kép-recept-személyes írás arányát, illetve az utóbbit: hogy egyáltalán megtartsam-e.
Be kell vallanom, visszaolvastam, és megijesztett. Ugyan én magam írtam, megdöbbentett ez a mennyiségű kételkedés, és... ne szépítsük na: negativitás. Nekem, akit részletekben ér, és közben megélem a jó dolgokat is, fel sem tűnt. Az életem része, pont.
De nem ez az életem. Nem csak ez.
Rengeteg szuper és inspiráló pillanat van a világomban. Rengeteg.
Nem írok róla, mert... nem. Nem jön a késztetés. Átélem, elraktározom, de nem hagy maga után kikívánkozó nyomot.

A nehéz pillanatok - na azok hagynak. Talán másuk nincs is.
Acélfogaikkal belemarnak a lelkembe, és ledöntik a fejemben felépített álomvár egy tornyát. Azét  várét, ami abban segít, hogy ne őröljön fel a világnak az ehhez hasonló része. 

Ehhez kell a blog.

Mintha arra a rövid időszakra kívül kerülnék a testemből, és az ujjaim maguktól mozognának. Mintha a leírt szavakkal a rossz érzések is elhagynák a testemet. Mintha ez megoldást jelentene.


És tudjátok mit? Jelent.
Nem fogom megváltani vele a világot, de magamat megmenthetem. Megmenthetem attól, hogy beszippantson, és olyanná váljak, mint azok, akik ezt a rendszert fenntartják.





A világ rendbehozatala majd ezután következik.


Gyönyörű, több rétegre szétomló scone-t sütni... hát, rajta van a bakancslistámon.
Egyenlőre viszont: képtelen vagyok. Sohasem lesz ugyanolyan, mint a képen. Ami nem meglepő, ha őszintén beismerem, hogy tulajdonképpen mindig változtatok valamin, ám annál inkább furcsa, ha tényleg követem a leírást.

Ezt a receptet azért osztom meg veletek mégis, mert ugyan "leveles" nem lett a tészta, annyira  fantasztikusan könnyű az állaga, hogy akarva sem csinálhattam volna jobbat.



Hozzávalók 6 nagy darabhoz:
1,5 csésze teljes kiőrlésű tönkölyliszt
1 nagy teáskanál szódabikarbóna
1 mokkáskanál só
55 g hideg vaj
1/2 csésze natúr joghurt
1/2 csésze kókusztej

Az elkészítés folyamata igen egyszerű.
Egy nagy tálban keverjük össze a lisztet, sót, szódabikarbónát, egy másik kicsiben pedig a joghurtot és a kókusztejet. A hűtőhideg vajat vágjuk kis kockákra és egy kézi habverő segítségével dolgozzuk össze a lisztes keverékkel. Ne elmorzsoljuk - maradjanak darabok, inkább hozzávetőlegesen oszlassuk szét.
Melegítsük elő a sütőt 200 fokra.
A joghurtos masszát egy spatula segítségével forgassuk össze a liszttel - de itt is a hanyagságon van a hangsúly, a legrosszabb, amit tehetünk, ha túlkeverjük. Egy szinte kanalazható masszát fogunk kapni, ne lepődjünk meg.
Liszttezzünk meg bőven egy deszkát, lapátoljuk rá a masszát, szórjuk meg a tetejét is, és óvatosan próbáljunk belőle magas téglalapot formázni. (Érdemes a kezünkre is tenni egy kevés lisztet.) Fogjunk egy nagy (lisztbe mártott) kést, és vágjuk fel 6 egyenlő részre.
Tortalapát segítségével óvatosan tegyük át egy sütőpapíros tepsibe, kenjük meg a tetejét kókusztejjel, és süssük, amíg aranybarna nem lesz, illetve a beleszúrt fogpiszkáló tisztán jön ki. (Ne tévesszen meg senkit, hogy milyen puha az állaga.)

2014. július 29.

a meg nem valósult léböjtkúra

Már többször elhatároztam, hogy végigcsinálom.
Hogy szépen megtervezem, betartom, és minden szép és jó lesz, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.
Nem jött össze. Sohasem.
Mindig pontosan elképzeltem, kitaláltam az apró részleteket, táblázatot készítettem, a kezdést megelőző éjszaka pedig izgatottan feküdtem az ágyamban. Aztán az első napon az ötödik haskorgásnál feladtam. Mert egy puding vagyok.

Nálam ez nem az éhezésről szól.
Nem csak arról.

A helyzet az, hogy a viszonyom az ételekkel... nos, fogalmazzunk úgy tisztázatlan. Egyfelől ez jelenti az életem legnagyobb (és tulajdonképpen legboldogabb) részét, másrészről viszont a legtöbb problémámat is.
Ez a diplomatikus verzió.
A valós pedig az, hogy 13 éves korom óta evészavarral küzdök. Olyan, mint egy törött csont: egyszer zavar keletkezett a rendszerben, és azóta nem tud megjavulni. Ebben élek.

Ez az életem.

Erről szól a nap minden perce, minden egyes étkezés.
Számomra az evés nem kapcsolódik össze az éhséggel. Az esetek nagy többségében nem azért eszem, mert éhes vagyok, hanem mert szükségem van az evéssel kapcsolatos ingerekre. Az elkészítés folyamatára, a tapintásra, az illatokra. És legfőképpen: a rágásra.

Ennek a jelentősége akkor csúcsosodik ki igazán, amikor ideges vagyok: eszméletlen mennyiségeket képes vagyok eltüntetni, anélkül, hogy egy nüansznyival is teltebbnek érezném magam. Orális frusztrációkezelés, gondolom senkinek sem ismeretlen a fogalom.
Egyik süteményt tüntetem el a másik után, anélkül, hogy érezném az ízét. Már a hasamnál is érzek egy enyhe szorítást, de mintha nem jutna el az agyamig az üzenet. Elindul, de egy magasabb rendszer felülírja.
Megoldásként használom. Egy szánalmas felületi kezelésről, hogy a gyomromban lévő fájó szorítást kikapcsoljam.

Szeretnék meggyógyulni.
Kellett hozzá idő (méghozzá nem is kevés), hogy eljussak eddig a pontig, de sikerült. Már Én is szeretném. Lassan másfél éve próbálkozom intenzíven, hol több, hol kevesebb sikerrel, és még nem látom tisztán az alagút végét, de tudom, hogy meglesz.
És azt is tudom, illetve a tapasztalatok alapján látom, hogy kérhetek segítséget - de a feladat megoldása rám vár. Rám, nem másra.


A süteményes tányér felett találkoztam szembe Colette kiírásával. Megakadt a szemem a "tiszta fej" kifejezésen.
Elgondolkoztam.
Tiszta fej. Pontosan erre lenne szükségem. Végiggondolni - tisztázni az ételekkel való viszonyomat - ezt pedig lehetne bármikor jobban, mint a függőségtől való megvonásos állapotban?


Nos, nem tudom.
Miután egész délelőtt a fotel és a kanapé között ingáztam, és hiába ittam egyik gyümölcsturmixot a másik után, az éhségem nem szűnt meg (ellenben tej nélkül mindegyik túlságosan vacaknak és édesnek tűnt), nyomasztott, hogy hogyan leszek képes ilyen állapotban 45 km-t biciklizni, ráadásul a kávé hiányától a fejem is elviselhetetlenül hasogatott, úgy döntöttem feladom.

Ez van.

Még mindig puding vagyok.