2014. július 21.

történet egy létező mesevilágról

Elindultam hazafelé a vasútállomásról. 
Nézegettem a házakat, az embereket, furcsán éreztem magam. Minden… olyan idegennek tűnt. Valótlannak. 
A házak, az utak, az emberek.
Mintha a realitásból hirtelen belecsöppentem volna egy igazából nem is létező világba.

Sétáltam tovább. Hazafelé tartottam, de mégis... olyan volt, mintha távolodnék.
Hol vannak a fák? A természet? Ezekkel a zsebkendőnyi kis füves beállókkal szúrják ki a szemüket az emberek? A saját szemüket?!


Nevetnem kellett. 
Eszembe jutott a végeláthatatlan napraforgómező. A az egymás felett ágaskodó mezei virágok. A domb tetején elterülő rét, ahonnan be lehet látni az egész környéket. A színes miniszilvákat rejtő bozót. A ház mögött álló hatalmas faeperfák. A közösen eltöltött reggelik. A csendes, világmegváltó beszélgetések a varrógép egyenletes surrogása mellett. 

Az időtlen idő.

Ha meg akarnám próbálni leírni a leírhatatlant, azt hiszem így jellemzném Kisnyalkát.
Egy kis szelet a szabadságból. Az életből. Abból, amilyennek az életnek valójában kéne lennie.


Colette ezt úgy fogalmazta meg: "akit Nyalka egyszer megérint, az soha többé nem szabadul”.


Igaza volt. Ebben is.
Tudhat valamit. Elvégre mi mással lehetne magyarázni, hogy bármibe rántott bele eddig, mindenhol ottragadtam?!
Ottjártunkkor ugyan a miniszilvák még csak érőben voltak, a terebélyes faeperfákról már rengetegt érett feketéslila kukacot lehetett szüretelni. Nagyon szeretem ezt a gyümölcsöt (annak ellenére, hogy az édességen kívül különösebb íze nincsen neki), de az biztos, hogy  leszedés után gyorsan fel kell dolgozni, mert könyen romlik!
Ebből készült a következő, rendkívül egyszerű, és finom granola is. Természetesen a "recept" egyik eleme sem kőbe vésett szabály, bátran változtatható a magok aránya, hogy milyen gyümölcsöt használunk, illetve az is, hogy mivel rétegezzük az ételt: el tudom képzelni akár karakteresebb ízű joghurttal (esetleg kecske?), vagy valamilyen magkrémmel is (például itt van ez a diós banános).



Faepres nyers granolás joghurtparfé

Hozzávalók 3-4 személynek:
1/2 csésze vegyes mag (nálam napraforgó, mandula, kesudió és tökmag)
1/4 csésze nagyszemű, húsos mazsola
víz az áztatáshoz
2 csipetnyi só, fahéj, gyömbér
a rétegezéshez: joghurt, friss faeper

Este a magokat és a mazsolát áztassuk be annyi vízbe, hogy ellepje, majd hagyjuk állni éjszakára. Reggel öntsük le róla a maradékot, és késes robotgépben aprítsuk durvára a fűszerekkel. Hűtőben, egy lezárt üvegben több napig eltartható.
a parfé elkészítéséhez rétegezzük a faeperrel és a joghurttal, de szerintem ezt érdemes csak közvetlenül a fogyasztás előtt összeálltani.


Az ötlet a the first mess blogról.

2014. július 16.

társkeresés alapfokon - az első évad vége

Néztem ahogyan egymásra mosolyogtak. 
Aztán összeborultak. Röpke 1 percen belül már harmadszorra.
Az ablak felé fordítottam a fejem és eszembe jutott, amit Zs mondott. Tényleg megkeseredett lennék?
Visszanéztem a párra. Réveteg pillantással simogatták egymás kezét, majd egy halk cuppanással összeérintették az ajkukat.

Enyhe hányingert éreztem.

Nem vágyom erre.
Nem vágyok folyamatos érintésekre. 
Nem vágyok arra, hogy valaki állandóan a magánszférámban turkáljon.
Nem arra van szükségem, hogy valakivel az unalmas óráimat eltöltsem.
Nem valakire, akivel elmászkálok péntek esténként, mondván, hogy milyen ciki otthon ülni.
Nem valakire, akivel jókat szexelünk.

Hanem egy olyan valakire, akivel megoszthatom az életemet. A mindennapjaimat.

Mondogatom, hogy nyitott vagyok, hogy elfogadó, de... nem. Nem vagyok az. 
Én nem valakit várok.
Én keresek. Méghozzá egy konkrét valakit, aki megfelel a fejemben felállított kilóméteres listának.

Lehet, hogy ez nem jó hozzáállás. 
Sőt. Biztosan nem az.
De másképpen nem lehetek boldog.
Tudom

Mert ismerem magam.


A társkeresős játékom is egy vicc volt. 
Vagyis az, amit ezen címszó alatt műveltem.
Mert az ég világon nem akartam találni senkit. 
Egyrészt tudtam, hogy 1-2 hónap múlva mindenféleképpen eltűnök a képből, másrészt pedig sohasem hittem az efféle "katalógusos" kiválasztásban.

Szórakozás volt. 
Egy játék, amiről azt gondoltam, hogy kiváló lesz üres óráim elütésére, és nem mellesleg a blog életébe is tudok általa egy kis színt vinni.
Így lett. Játszottam.
Magammal, velük, a gondolataimmal. Most azt mondanám: csúnya játék volt.

Bejegyzésként 6 találkozást foglaltam össze. 

A jéghegy csúcsa. 

Még legalább ennyi emberrel volt alkalmam élőben is összeismerkedni, és még szintén, legalább egyszer ennyivel vettük fel komolyabban, bár személyes találkozó nélkül, a kapcsolatot.

Második találkozó senkivel sem volt.


Vártam, hogy elutazzak, és mikor megtörtént, el is felejtettem az egészet. De úgy komolyan.
Aztán hazajöttem Hollandiából, és mintha megérezte volna a rendszer, elkezdtek záporozni a levelek. Viccesnek találtam, reméltem, hogy segít a továbblépésben.
Aztán nagyjából másfél hét után töröltem magam. 
Azt éreztem, hogy betelt a pohár. Amennyire viccesnek találtam az elején, elérkezett a pont, amikor az egész átcsúszott az elkeserítő kategóriába. Amikor minden egyes üzenettel egyre mélyebbre süllyedt az önmagamról kialakított kép. Felért egy arconcsapással. Ahelyett, hogy építette volna az egómat, baltaként verte szét.
Az járt a fejemben, hogy csak ezeknek kellenék? Ennek a lecsúszott, kultúrálatlan, kiöregedett rétegnek?


És rájöttem, hogy nincs erre szükségem.
Nincs rá szükségem, hogy az amúgy teljesen rendben lévő önbizalmamat tönkretegyem.
Felesleges.


Zárásképpen azonban engedjétek meg, hogy megosszam veletek, az egyik - szerintem az összes közül a legviccesebb - történetet. Egy fiúról, akihez nagy reményeket fűztem (éljenek a jól sikerült fényképek), és hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, amikor érdeklődést mutatott. Álljon itt egy skype beszélgetés, amely ékes példája annak, hogy a jó "anyagok", nem mindig igényelnek nagy energiabefektetést.

(A fiút Bálintnak hívták, én pedig - értelemszerűen - az A vagyok.)

B  szia
A  szia :)
Azért a smileyt remélem figyelitek. Itt még nagyon örültem. Kis naív.
B  hogy vagy
     milyen napod volt
A  jó, köszönöm :)
B  tudsz angolul
Itt egy pillanatra meglepődtem. Még nem volt olyan srác, akit előbb érdekelt a nyelvtudásom, mint mondjuk a testsúlyom, de valahol ezt is el kell kezdeni.
A  persze
    de miért?
B  mert
    én most tanulok
    nem tudsz ajánlani nekem könyvet
    ,vagy nincs anyagod
Jézusom. Mit hisz, mi vagyok, könyvtár?
A  nem nagyon
    még anno suliban tanultam
    de azok nem voltak túl jó könyvek
B  értem
    na mesélj magadról
Tessék? Mi ez a stílus? Hol vannak a mondatvégi írásjelek? És a jómodor?!
A  mire vagy kíváncsi?
B  mindenre
Ez a halálom. Mi az, hogy mindenre? A lábméretemmel, vagy a menstruációs ciklusommal kezdjem?
A  na mégis
B  mióta vagy egyedül
Köszönöm. Máris konkrétabb.
A  hát...
    igazán sohasem voltam együtt senkivel
B  ja
A  mármint volt egy hosszabb
B  és
És? Mi ÉS? Ne szórakozzon velem.
A  vége lett
    ennyi
B  én már 2 éve
    keresem az igazit
A  értem
Most erre mit lehet mondani? Sok sikert, mert szükséged lesz rá? Bár… azt mondta, az igazit keresi. Ez akár romantikusként is felfogható.
B  ha minden
    összejönne
   összeköltöznél velem
Na, ez volt az a pont, amikor majdnem leestem a székről. Őszintén szólva, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Hogy a “vonal” túlsó végén ülő valaki ezt tényleg komolyan gondolja, vagy csak szórakozik velem? Igazából nem is tudom melyik variációnak örültem volna jobban. 
A  az alapján, hogy még sohasem találkoztunk, erre nem tudok válaszolni
Igyekeztem diplomatikus választ adni, bár már kezdett derengeni, hogy valószínűleg mégsem húztam ki a joly joker-t.
B természetesen
    ha már láttál
    meg
    talizgatunk
    randizunk
    utánna
Hát hogyne. Nem is tudom melyikre bukok jobban: a talizgatásra, vagy a pocsék helyesírásra.
A  hát
B  csodálatosan szép hölgy vagy
Az egócirógatás ezek szerint bevált trükk.
A  köszönöm
    tudom ;)
Csak nem nálam.
B  meddig leszel
A  passz
De ha ez a tendencia folytatódik, akkor nem sokáig.
B  mosolyod
    Mosolyod, mely szívből fakad,
    Aranyozza be arcodat!
    Mosolyod nem kerül pénzbe,
    Mégis sokat ér testvéred szemében.
    Gazdagítja azt, aki kapja,
    S nem lesz szegényebb az sem, aki adja.
    Pillanatig tart csupán,
    De örök nyomot hagy maga után.
    Senki sem oly gazdag,
    Hogy nélkülözni tudná,
    És senki sem oly szegény,
    Hogy meg nem érdemelné.
    Az igaz barátság látható jele,
    Hintsd be a világot egészen vele.
    Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
    Bátorság a csüggedőnek,
    Vigasztalás a szomorkodónak.
    Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
    De semmiért meg nem vásárolható.
   Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
   Mert csak abban a percben van értéke,
   Amelyben arcodon megjelen'.
   És, ha ezután olyannal találkozol,
   Aki nem sugározza a várt mosolyt,
   Légy nagylelkű, s a magadét add,
   Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra,
   Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.
Atyaég. Végig sem tudtam olvasni. Azért biztassuk meg. Ha már ráfordított 2 kattintást, hogy bemásolja...
A  ez aranyos
    :)
B  neked küldtem
No komment. No komment.
Viszont ez volt az a pont, ami után már nem bírtam magammal: egyszerűen azt éreztem, hogy MUSZÁJ megnéznem egy ilyen embert élőben. Ha írásban ilyeneket produkál, mire képes szóban? Egy aranybánya.
A  ;)
    tudod, jobban szeretek élőben beszélgetni
B  igen tudom
    az is meglesz
    hamar
Hmm. Ennél nagyobb lelkesedésre számítottam.
A  hát jó
B  van jeletkező
    a kezedre
3-szor kellett elolvasnom, hogy biztos legyek benne, hogy nem néztem félre. És nem. A jókedvem az estére biztosítva volt.
A  amennyire tudom, nincsen
    de mivel 20 éves vagyok
    különösebben nem frusztrál
Diszkrét emlékeztetés, ha netán elfelejtette volna hány éves vagyok.
B  most elbúcsuznék
     mert vacsit főzők
A   hajrá :)
B   tudok ám főzni
     és szeretek is
A   az jó!
     bírom, ha egy pasi főz ;)
És még igazat is mondtam.
B  főzők ám
     neked is
A   nagyszerű
B   na akkor én most megyek
A   szia!
B   puszillak édesem

Hmm.
Meglepődhetnék, de azután, hogy majdnem megkérte a kezem, tulajdonképpen ez a minimum.

2014. július 13.

nem lekvár, de szósz

Imádom a cseresznyét.
Az egyik legkedvencebb gyümölcsöm, ami nagy szó, tekintve, hogy szinte minden gyümölcsöt szeretek. De egy gyönyörű, feketére érett, ropogós, mézédes cseresznyét csak egy aranyló sárgabarack tud überelni. ;)
Sajnálatos módon nyers állapotában azonban nem igazán bírja a pocakom. Nem tudom mi történik velem, de az utóbbi időben egyre több ételnél vettem észre hasonló reakciókat. Talán a túl sok stressz...? Ki tudja.

És ugyan a régi nagy fonott kosárból való cseresznyézések ki lettek lőve, lekvárt pedig bevallom nem nagyon szeretek enni, azért sikerült találnom egy köztes megoldást.


Gyümölcsszósz.


Számomra egyértelműen ez az idei nyár slágere: minden utamba akadó éppen szezonális gyümölcsből készítek egy adagot. Cukor nélkül, minimális fűszerezéssel. Mindig éppen csak annyit, hogy kiemelje a bázis természetes ízét.

Szóval menjetek, és vásároljatok egy jó nagy zacskó cseresznyét, amíg még lehet. Próbáljátok ki, garantálom, hogy nem fogtok csalódni. (De ha mégis, küldjétek el nekem a maradékot.)


Rozmaringos vaníliás cseresznyeszósz

Hozzávalók kb. 3 kisebb üvegnyi szószhoz:
2 kg cseresznye (úgy szárasan-magosan)
1 kisebb citrom leve
3-4 rozmaringág
gondolatnyi fahéj
1 vaníliarúd

A cseresznyét mossuk meg, magozzuk ki. (Értelemszerűen nem a legszebb ruhánkban.)
Vágjuk kisebb darabokra, vagy egy turmixban néhányszor futtassuk át - a cél, hogy eresszen egy kis levet, és ne az egész szemeket kezdjük el sütni. Tegyük a gyümölcsöt egy hőálló üvegtálba, locsoljuk meg a citromlével, egy picike fahéjjal, majd rejtsük el benne a felhasított, darabokra vágott vaníliarudat és egész rozmaringágakat.
180 fokos sütőben, eleinte alufóliával letakarva, később anélkül, süssük nagyjából 1 óráig, míg kicsit szirupossá nem válik. 
Itt kedvünk szerint ebben az állapotában üvegekbe töltjük (még forrón!) vagy turmixgépben teljesen simára dolgozzuk, és azután transzportáljuk a kifőzött tárolóedényekbe.


Hűtőben 3 hétig teljesen jól eltartható.
A felhasználási lehetőségek száma: végtelen.

Csak hogy néhány variációt említsek: ettem natúr joghurthoz granolával, palacsintaszósznak, mogyoróvajas kenyérre csorgatva (kis holland hozomány), illetve turmixként.


Ez utóbbit láthatjátok az első fotón. Nem így terveztem, az egész, tulajdonképpen csak a véletlennek köszönhető, de minden kétséget kizárólag, egy nagyon jól sikerült véletlen. Kávéházi pályafutásommegkezdése óta minden kávém elkészítését egyfajta gyakorlásként fogom fel, alkalomnak, hogy tökéletesítsem a tejhab, és latte gyártási technikámat. (Mindig caffe latte-t iszom.) Ez a 4 különváló rétegével maximálisan a hagyományos nápolyi verzióra hajaz, azzal a pozitív különbséggel, hogy nem szükséges barista képzettség a tökéletes végeredményhez.
Látványos innivaló, minimális munkával.



Vegán kesudiós cseresznyés latte

Egy maréknyi kesudiót áztassunk be annyi vízbe, hogy éppen ellepje.
Másnap reggel 1 csésze növényi tejet turmixoljunk össze (jó habosra!!!) a megpuhult maggal, ízesítsük egy csipetnyi sóval (illetve mézzel, ha nagyon édesen szeretjük.)
Egy hosszú pohár aljára tegyünk néhány evőkanál cseresznyeszószt, majd öntsük rá óvatosan a felhabosított kesus tejet, igyekezve, hogy minél kevésbé keverjük fel. 
Az előre elkészített eszpresszót lassan csorgassuk a tejhab közepére, és legyünk magunkra nagyon büszkék, amikor a 4 réteg kialakul.

2014. július 9.

Nyári lányok


Még emlékszem, amikor az egyik falubeli sétánk alkalmával Colette rámkacsintott, hogy lenne-e kedvem egy kis kitérőhöz, mert olyant mutat nekem, amit elképzelni sem tudok.
És valóban.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy a fák között szerényen megbújó betonlépcső ilyen kilátást rejt.
Többször körbejártuk, barátnőm csillogó szemekkel, hatalmas vehemenciával magyarázta a terveit.

Hogy milyen jó lenne.

Már nem először tapasztalom: kívánni egy felelősségteljes műfaj. Ha mersz álmodni, kimondani a vágyaidat, megkapod a lehetőséget, hogy megvalósítsd.

Csak észre kell venni.

Gyönyörű, nem?

Még mi magunk sem jutottunk szóhoz.
Csak álltunk némán, és velük együtt bámultuk ahogyan a lemenő nap fénye narancssárgára festi a tájat.

- Ha Ti is szívesen átélnétek egy ehhez hasonló, vagy akár teljesen más, egy minden apró részletével pontosan személyreszabott vacsoraélményt, netán van a fejetekben egy őrült ötlet, amit szeretnétek, hogy valaki megvalósítson, azt ajánlom mihamarább vegyétek fel a kapcsolatot Colette-tel a ludvig.nicolette@gmail.com email címen. -

2014. július 7.

Ismerlek?

"Nem találkoztunk már valahol?
Kérdőn felvontam a szemöldököm.
Olyan ismerős vagy."



Amikor megérkeztem Peruba, az ottani anyuka a második reggelinél már azt mondta, hogy teljesen a legidősebb lányára emlékeztetem. (Ő Amerikában él.) A vonásaim, a mozgásaim, a mosolyom.

Mosolyogtam. Mit lehet erre mondani?

Aztán a továbblépés kapcsán felvettem a kapcsolatot egy chilei párral. A skype-os interjú után még aznap éjjel kaptam tőlük egy emailt, hogy ugyan hezitáltak egy orosz lány és közöttem, de engem választottak, mert pont olyan vagyok, mint az egyik legjobb barátjuk. 

Itt már elgondolkoztam. 
Nincsen egy túl különleges arcom, de azért ennyire nem lehetek átlagos. 

Aznap este nem tudtam elaludni. Túl izgatott voltam, a felkínált lehetőségtől, és a hasonmásos gondolat sem hagyott nyugodni. 
Itt nem a külsőségekről van szó. Nem lehet, hogy arról szóljon. 

Kitakaróztam. Aztán felültem. Már hányingerem volt. 
Mi történik velem?

Kellett egy hét, de megtaláltam a választ. Ott volt az orrom előtt. Bennem. 

Én voltam az.
A személyiségem.

A néha már szinte ijesztően nyílt, közvetlenségem. Hogy olyan természetességgel tudok tulajdonképpen vadidegen emberekkel beszélgetni, mintha évek óta ismernénk egymást. A mosolyom. Az a mosoly, ami hatalmas, bármikor felvillantható, de mégsem hat fogpasztareklámszerűnek. 

Erre ismernek rá az emberek. 
Arra a jó érzésre, amit azoktól kapunk, akiket szeretünk. Akik közel állnak a szívünkhöz. Akikben megbízunk.
Ez az, amihez tudunk kapcsolódni.


Semmi köze a külsőmhöz. 
Erről többek között magam is meggyőződhettem, amikor értetlenül álltam a nappali faláról komolyan lenéző fiatal amerikai lány fényképe előtt.


Semmi. Az égvilágon semmi.